Azaz utoljára hagyom, hogy a nosztalgia elöntsön a majdnem egy évvel ezelőtti önmagam maradványai miatt. Nem mondom, hogy nem tagadnám le. De ha elég sokáig mantrázom, akkor azt tudom mondani, hogy már nem számít. A múltal már nagyon felesleges foglalkozni, úgyhogy inkább pironkodva próbálom elolvasni, amit akkoriban alkottam, és nem azonnal a kis ikszre nyomni. Igen nehéz megállni, teszem hozzá.

Ajánlom ezt a bejegyzést annak, aki azóta már egy -hogy merőben vagy csak egy kissé- más engem ismert meg. Ű
Remélem annyira nem veszi el a kedved.

Jelentem nem veszítettem el önmagam. Ezt szajkózzák a reál órákon is: semmi se vész el, csak minden átalakul. Hát itt vagyok.
Kísérletet teszek arra, hogy elhitessem nem vagyok pszichopata. Bevallom járok pszichológushoz, rám szakadt az utóbbi hónapokban az ég is, aztán mégis heverészem csak kényelmesen. Holnap szünet, előre élvezem, hogy aludhatok, ameddig tetszik. De az boldogabbá tesz, hogy ezekben a pici dolgokban is látok jót. Egyensúlyban vagyok, ami ritka, mert aki tudja merre hány méter velem manapság (Dóra néni, tetszik ezt olvasni? téged, kedves Legenda, tudom, hogy olvasod), az lehet nem pont ezt használná rám. De teher alatt nő a pálma, és bár én egy centit nem nőttem két éve, valami más mércében talán magasabb vagyok már. Vagy csak szeretném magam annak képzelni.

Kicsit kellemetlen azért annyi idő után írni. Félek visszaszokok a blogolásra, pedig értelme sok nem volt. Így utólag lehet fejet csapkodni a falba maximum, de ezért kár volt. Abban reménykedem, hogyha évente egyszer írok egy bejegyzést egyszer majd csak itt lesz előttem: mit változtam és hova. Elméleti síkon remélem, hogy pozitív, felfelé ívelő mércét fog mutatni.

És most fogytam ki a szavakból. Pedig nem is használtam a szeretett idegenszavaimat. A mániám már az egeket csapkodja, csak nem tudom mire fogok vele menni, a visszás urizást nehezen tolerálják a mostani köreimben.
Megint köszönök. Ez csak egy mikroébredés volt, folytatódik az álom. Mély lesz és csendes, amilyen egy évvel ezelőtt volt. 

Szóval a silentdream nevéhez hűen aludni fog. Hogy örökre, vagy egy darabig, nos az jó kérdés. Nem fogom törölni, eszem ágában se lesz, nagyon szerettem az oldalt. Csendes, kislétszámú búcsú ez. A cserék levehetik ezt az oldalt, majd írok ám nektek.

Viszlát silentdream!

Egy helyemben ültem, mert fizikailig sajnos képtelen vagyok több helyen ülni, amikor megérintett a felismerés: unatkozom! Na már most ez egy alapállapot nálam, amit köszönöm szépen igen jól kezelek, sőt kifejezetten szeretek unatkozni. Azt nem szeretem, amikor erre rájövök és hirtelen tennem kell valamit. Futni, ugrálni, táncolni, világot váltani, egyéb és egyéb... Bármit, csak megmozgassam magam. De itt jön be a vallásom, amit negyedik óta féltve őrzök és hű vagyok hozzá: a mozgás minden formájának mélységes megvetése, és a sportok kiűzése épp elmémből. Így tehát ez esetben kétfele húzok, és ilyenkor jönne csak jól az osztódás művészete. És ekkor jönnek az agymenések. Végül is az klaviatúra nyomkodása nem sport, annak ellenére, hogy az ujjaimat csapkodom, így, a kiskaput kihasználva, mozgok is, meg nem is: írok. Most nincs ilyen problematikám még mielőtt valaki aggódna értem, most csak szimplán szórakozás a cél. Micsoda szórakozás, ahelyett, hogy lebeszélnék valakivel egy talit. De tudjátok ti mennyi energiát tudok megspórolni azzal, ha nem kell készülődnöm? Energiatakarékos üzemmód. Pedig nem rossz dolog valaki hasonló lustával együtt csinálni a semmit. Le van becsülve a semmi, a lustaság, az érdektelenség és a közös merengés.

Nem igazán értem néha a szüleimet. Ülök a szobámban, öcsém alszik, kicsivel hangosabban felnevetek, erre anya a ház másik végéből elkiálltja magát: - SEN!
Na akkor melyik volt a hangosabb? Mire ébred fel könnyebben a testvérem?
A felnőtt logika pont olyan, mint a női logika. Senki nem tudja honnan jött, hogy hová tart, csak annyit lehet tudni, hogy semmi értelme nincs. - És mára nincs több okos, tömör definíció, mert a végén túl okos leszek, és akkor a családom már biztos nem fog tudni mit kezdeni velem. Szegényeket állandóan rossznak állítom be itt. Ettől úgy érzem szörnyeteg vagyok. Here be monsters again... ~ 
Higyjétek el nekem ők hősök. Szinte már röhögve elviselik a hóbortjaimat.

te amaré para siempre. <3

Hódreszelőkészülék: amivel valósággá válhat a "Védd a fákat, egyél hódot!" elv!
Bocsánat de tényleg nem vagyok elemembe. Nincs elmém blogolni. Helyette mehetek mosogatni. (Y)

Ötödik nap - Egy dal, amitől sírni tudsz

Maga a szám szövege és hangzása nem ad okot sírásra. De az emlékek igen.

Negyedik nap - Egy dal, amitől mindig mosolyogsz

Ez teljesen kész. Ezen a dalon csak mosolyogni tudok. Olykor röhögni. MSI <3

***

Nincs erőm blogolni. Jó a nyár, csak meleg és leszívja az energiám.

Tudom-tudom. Már az elején elbuktam a dalkihívást. Nevetséges vagyok. xd
Tegnap húzós napom volt, csak hogy legyen kifogásom. :) Pótlok!

Második nap - Az első dal, amit hallottál a kedvenc előadódtól

Csendes, nyári délelőtt volt, teljes unalomba süllyedtem. délutánra volt csak programom, szóval lestem ki a fejemből. Bemásztam testvéremhez, hogy ugyan mondjon már nekem angol szavakat, hátha találok valami érdekeset. Megkaptam, hogy fuck, ass és bitch. Nem hiába a négy a szerencse számom, mert negyedikre azt mondta shiver. Húú, mondom jól hangzik és bumm. Nem volt nehéz eljutni a Coldplayig, akik a kedvenceim azóta is. Kössz tesa. <3
A dal meg eszméletlen és imádom. Kb. ennyi.

Harmadik nap - Az első dal, amit valaha hallottál

Ez rohadt nehéz. Most mondom, hogy ez lehetetlen nekem. Az első dal, amit hallottam a Viván ment és valami feltüsizett hajú férfi nyávogott. De lehet nő volt, nem tudom. Nem ismerem a szám címét. De a következő dal, ami eszembe jut négy éves kormból egy Depeche mode szám. Mondtam már, hogy őket is imádom? Szóval-mivel-tehát-hogyan az első dalt nem tudom berakni, berakom a másodikat.

Tudjátok, mi van? Jókedv! És valami csendes fáradtság, de az úgy általában mindig, szóval ez utóbbi nem nagy hír. Tegnap voltam E-nél és medencéztünk. Olyan jó volt! Szavakba se tudtam neki önteni, hogy milyen sokat számít nekem a kedvessége, de talán nem is kell. Azt hiszem, tudja. Néma barátság mindenféle giccs nélkül.
Már két órája fent vagyok, de még semmit se csináltam. Álmodozom, TV-t nézek és fekszem. Próbálok nem gondolni a melegre. Minden este kihűtjük a házat, de felmelegednek a falak és akkor halál-vér-pusztulás.
Nincs sok mondani valóm. Boldog vagyok, a nyári szünet eddig jól telt, reméljük így folytatódik. Arra gondoltam, hogy neki kezdek a 30 napos dalkihívásnak. Anno úgy tetszett, de tudtam, hogy úgy se sikerülne. De most úgy érzem menni fog. Legalább kaptok egy kis képet a zenei ízlésemről. Muhahaha.

Első nap – A kedvenc dalod

Nem nagyon tudom, hogy miért pont ez. Bármikor meg tudom hallgatni. Valamilyen oknál fogva mindig boldoggá tesz, pedig a szöveget hallgatva… nos, nem a boldogság szó jut eszembe először. Hehe.

Túl sok gondolatom van, és sokat dilemmázok. Most például hat féle kezdést próbáltam meg ennek a bejegyzésnek. Mi értelme ilyesmikben kételkedni, ha a fontos döntéseknél a "csaklegyekmártúlrajta" érzés miatt választok, mindenféle mérlegelés nélkül? Ennyi erővel neki is szaladhatnék a falnak. Legalább elszórakoztatnám a fentieket. "Nézdmá' azta a parasztot ott! Hogy neki csapódik! Ha. Ha. Ha. Ha." Legalább ők jól érznék magukat. Az isteneknek van szivük? Én valami fekete indás izomköteget képzelek el, ami sötét iszapot pumpál az agyukba. "Az agyukba", ami valószínűleg zölden foszforeszkál. Vagy rózsaszínen. Lehet, hogy mi csak egy hosszan elnyúlt gondolat része vagyunk, és amikor egy gyönyörű aurora borealisban tündöklünk, igazából az Isten gyíkagyát figyeljük páholyból. Ha így folytatom engem megenni és lenyelni fog, nem elfelejteni, mint ahogy egy tisztességes gondolatot illik.
Muszáj vagyok valamiben kiélni magam, és mivel lusta vagyok kreatív történeteket kitalálni ideírok minden nagy okosságot, ami érdekel. Ez a blog nem? Láncokon fűzött gondolatok gyors legépelése, majd helyesírási hibák úgy-ahogy kijavítása.
Rájöttem, hogy köpök a világra, ami körülöttem zajlik. Több, mint öt év kellett, hogy felfogjam: fölösleges áhítoznom a teljes érdektelenség felé. Már elértem. És ha a csúcspn vagyok, már nem tudok hova fejlődni. Fekete öves, tíz danos érdektelenség vagyok. Még az se érdekel, hogy vagyok-e vagy sem. Egy nap majd azt veszem észre, hogy folyékonnyá hígulok és lehúznak a WC-ben. De még talán ez se fog érdekelni.
Azért ez se teljesen igaz. Ez a világ nem izgat: tény. De ha a kis csodavilágom felborulna, az maga lenne a halál. A csodavilágom, ahol a nyuszik természetes tápláléka az üregi borz, és ahol az emberek boldogok és lepke kakin élnek, ahol a kollektív elhülyülés a kanyarba sincs, a társadalom nem magasztalja, hanem kilöki a korcsokat. Ahol rend van. Ahol a lelkem van.
Amikor ilyeneket írok, mindig kicsit pszichopatának érzem magam. Ezek gondolatok - nyugtatom magam, de azért furcsának érzem magam. Ettől függetlenül ilyesmiket nem osztok meg a környezetemmel: groteszk világtéziseim színhelye a blogom, és nem az életem. Ha ilyeneket beszélnék a családom már nem gondolkodna azon, hogy agyturkászhoz kellenne mennem. Páros lábbal rugdosnának oda. De amúgy nem lenne rossz. Ott ülne a pszichomókus és megmondanám neki, hogy ne szóljon hozzám, csak hallgasson végig. Így olyan lenne, mintha csukott szemmel beszélnék valakivel, aki teljesen érdektelen a dolgaim iránt, vagy mint hogyha a fejemben beszélnék önmagammal. Nem tudom mit paráznak az emebrek a pszichomókusoktól. Ők is emberek, akik szintén elmebetegek, csak jól leplezik.
(Helyesírásért bocsánat: nem olvasom át.)

Már megint felidegeítettek. Egyesek állandóan dumálnak közbe fogalmuk sincs semmiről. Na ilyenkor akarok világgá menni.

Egyébként folyamatosan dolgozom az oldalon, csak nem látszik. A modulkezelő zsong a felesleges moduloktól. Takarítok.

Mániám, hogy a világgal való kapcsolatomról dumálok itt. Maga a világ szó kismilliószor felötlik bennem és írom le.
Világ.Világ.Világ.Világ.Világ.Világ.Világ.Világ.Világ. díszítősor
Hogy elteltek a napok, mi? Íme a nyáriszünetem elsőnapja: boltbamenéssziniminiszért (kiejtés szerinti alapelv); boltbamenéstejért; olvasás; veszekedésrám; olvasás&zenehallgatás; bajlóslatú:"beszélnemkellveled!"; öcsizés; oldalam; öcsizés; oldalam. Olyan hihetetlenül tartalmas és összeszedett! Komolyan megérte felébredni ma reggel. Amúgy láttátok, hogy milyen hőfokok lesznek majd?! Legszívesebben bebújnék egy hűtőkamrába, és ott várnám ki a végét. És ilyen időbe menjek bográcsozni. Persze. Szaladok.
Nem bírnak velem a szüleim. Azt mondják visszabeszélek. Fel se tűnt még nekem. Tizenöt éves koromba kerülök a végzetes tinédzser nevezetű korba, ami olyan, mint a bárányhimlő: megszabadulnál tőle, de nem lehet; vakarnád, de szabály ellenes? Vagy valami hasonló. A lényeg, hogy minden tizenéves elkapja, még is a szülők halnak bele.
Olyan hosszú távollét után nem igazán van ötletem, hogy mit mondhatnék az oldalnak és olvasóinak. Hogy újra elolvastam a Forevert, és hogy rájöttem: szerelmes vagyok a világába? (Hoppá, honnan ismerős a szó?) Hogy szar lett az évvégim? Hogy három hétig voltam bezárva büntetésbe? Hogy el akartam szökni itthonról? Hogy még mindig menekülnék innen? Hogy percekig ültem a vihar alatt az ablakomba és vártam az égijelet: induljak? Hogy tehetetlennek éreztem magam mindenki ellen? Hogy háborúban állok önmagammal? Hogy megint küzdök a túlélésért, hogy ne sírjak, vagy üvöltsek? Néha olyan jó lenne elindulni. Át az erdőn, ami nem messze húzódik és még soha nem értem el a végét. Mi lehet ott? Mi van, ha maga Csodaország vár ott rám, a csupasz, szürke kérgek védelmében? Mi van ha ott van az a határ, amit ha átlépek végre felnőtté válok: döntést hozok, aminek a terhét magamra vállalom, és nem nézek vissza? Milyen hatása lenne az eltűnésemnek? Vajon könnyebb lenne a családomnak nélkülem? Érzem a remegést a gyomromban. Csendes várakozásba kezdek: a pillanatra fogok vadászni. Arra a pillanatra, ami azt mondja majd, hogy tűnjek el a hajnalban. Nyomot akarok hagyni az emberiség lelkén. Örökre.