Nem hinném, hogy olyan jól tudnám magam érzékeltetni. Teli vagyok szavakkal, amiknek a felével tisztában se vagyok, de azért magamévá tettem őket. Azt viszont tudom, hogy nem vagyok könnyen definiálható.
Tizenöt évvel ezelőtt születtem meg, egy akkoriban szutykos, mára fél szutykos városban. Elbeszélések alapján csendes gyerek voltam: nem hisztiztem semmiért, ha bekapcsolták nekem a TV-t csendes révületben figyeltem a képernyőt. Magyarán eltátottam a szám és erőteljesen nyáladzottam. Ovis koromban egy kedves fiú nem egyszer próbált engem megölni. Lerángatott egy 3 méter magas fáról, halántékon csapott egy igen nagy beton darabbal, aminek a közepén egy vas tartóoszlop volt, megpróbált belefojtani az uszoda vizébe és a többi. Az hogy naponta harapás nyomokkal mentem haza, szinte említést se érdemel. A lényeg, hogy ezek ellenére kisiskolás koromban vidáman és nyíltan mentem neki a második otthonomnak. Nem emlékszem, hogy ment a beilleszkedés, tudjátok eléggé sírós voltam és nagyon könnyen megbántható, de negyedikre szép kis baráti köröm lett. Innentől kezdve emberek jöttek mentek az életemből. Már nem néztem tátott szájjal TV-t, és ha kellett odacsaptam. Nem voltam többé közvetlen és teli szájjal vigyorgó. Megtanultam félni és távol tartani magamtól az embereket. Eltanultam a cinizmus és a szarkazmus mozzanatait. Nem akartam örökre síróbaba lenni. Hirtelen jobban kezdett a szabadság érdekelni, mint a körömfestés, sminkelés, fiúk. Ott találtam magam nyolcadikban: elvadultan, erősebben, mint valaha és összetörtebben, mint valaha. Nem akartam önmagam lenni, de más se. Rossz dolgokat tettem volna, hogy ha a szüleim nem nevelik belém annyira az erkölcsi normák betartását. Magányos voltam. Egyre csak gyarapodott az elvesztett dolgok listája, míg magam is rá kerültem. És most itt vagyok kilencedikben: próbálok visszajutni oda, ahonnan kezdtem. Azt hiszem, ha nem lennének barátaim már rég elnyelt volna egy fekete lyuk.

Azért ne higgyétek, hogy szomorú életem van! Vannak boldog pillanatok is, csak mindig elmúlnak. De a rossz is elfog. Az univerzum rendje.
Nem mellesleg nehezen írok a napomról és önmagamról. Én érzéseket festek le, nem eseményeket. Azt hiszem.