Túl sok gondolatom van, és sokat dilemmázok. Most például hat féle kezdést próbáltam meg ennek a bejegyzésnek. Mi értelme ilyesmikben kételkedni, ha a fontos döntéseknél a "csaklegyekmártúlrajta" érzés miatt választok, mindenféle mérlegelés nélkül? Ennyi erővel neki is szaladhatnék a falnak. Legalább elszórakoztatnám a fentieket. "Nézdmá' azta a parasztot ott! Hogy neki csapódik! Ha. Ha. Ha. Ha." Legalább ők jól érznék magukat. Az isteneknek van szivük? Én valami fekete indás izomköteget képzelek el, ami sötét iszapot pumpál az agyukba. "Az agyukba", ami valószínűleg zölden foszforeszkál. Vagy rózsaszínen. Lehet, hogy mi csak egy hosszan elnyúlt gondolat része vagyunk, és amikor egy gyönyörű aurora borealisban tündöklünk, igazából az Isten gyíkagyát figyeljük páholyból. Ha így folytatom engem megenni és lenyelni fog, nem elfelejteni, mint ahogy egy tisztességes gondolatot illik.
Muszáj vagyok valamiben kiélni magam, és mivel lusta vagyok kreatív történeteket kitalálni ideírok minden nagy okosságot, ami érdekel. Ez a blog nem? Láncokon fűzött gondolatok gyors legépelése, majd helyesírási hibák úgy-ahogy kijavítása.
Rájöttem, hogy köpök a világra, ami körülöttem zajlik. Több, mint öt év kellett, hogy felfogjam: fölösleges áhítoznom a teljes érdektelenség felé. Már elértem. És ha a csúcspn vagyok, már nem tudok hova fejlődni. Fekete öves, tíz danos érdektelenség vagyok. Még az se érdekel, hogy vagyok-e vagy sem. Egy nap majd azt veszem észre, hogy folyékonnyá hígulok és lehúznak a WC-ben. De még talán ez se fog érdekelni.
Azért ez se teljesen igaz. Ez a világ nem izgat: tény. De ha a kis csodavilágom felborulna, az maga lenne a halál. A csodavilágom, ahol a nyuszik természetes tápláléka az üregi borz, és ahol az emberek boldogok és lepke kakin élnek, ahol a kollektív elhülyülés a kanyarba sincs, a társadalom nem magasztalja, hanem kilöki a korcsokat. Ahol rend van. Ahol a lelkem van.
Amikor ilyeneket írok, mindig kicsit pszichopatának érzem magam. Ezek gondolatok - nyugtatom magam, de azért furcsának érzem magam. Ettől függetlenül ilyesmiket nem osztok meg a környezetemmel: groteszk világtéziseim színhelye a blogom, és nem az életem. Ha ilyeneket beszélnék a családom már nem gondolkodna azon, hogy agyturkászhoz kellenne mennem. Páros lábbal rugdosnának oda. De amúgy nem lenne rossz. Ott ülne a pszichomókus és megmondanám neki, hogy ne szóljon hozzám, csak hallgasson végig. Így olyan lenne, mintha csukott szemmel beszélnék valakivel, aki teljesen érdektelen a dolgaim iránt, vagy mint hogyha a fejemben beszélnék önmagammal. Nem tudom mit paráznak az emebrek a pszichomókusoktól. Ők is emberek, akik szintén elmebetegek, csak jól leplezik.
(Helyesírásért bocsánat: nem olvasom át.)