Egy helyemben ültem, mert fizikailig sajnos képtelen vagyok több helyen ülni, amikor megérintett a felismerés: unatkozom! Na már most ez egy alapállapot nálam, amit köszönöm szépen igen jól kezelek, sőt kifejezetten szeretek unatkozni. Azt nem szeretem, amikor erre rájövök és hirtelen tennem kell valamit. Futni, ugrálni, táncolni, világot váltani, egyéb és egyéb... Bármit, csak megmozgassam magam. De itt jön be a vallásom, amit negyedik óta féltve őrzök és hű vagyok hozzá: a mozgás minden formájának mélységes megvetése, és a sportok kiűzése épp elmémből. Így tehát ez esetben kétfele húzok, és ilyenkor jönne csak jól az osztódás művészete. És ekkor jönnek az agymenések. Végül is az klaviatúra nyomkodása nem sport, annak ellenére, hogy az ujjaimat csapkodom, így, a kiskaput kihasználva, mozgok is, meg nem is: írok. Most nincs ilyen problematikám még mielőtt valaki aggódna értem, most csak szimplán szórakozás a cél. Micsoda szórakozás, ahelyett, hogy lebeszélnék valakivel egy talit. De tudjátok ti mennyi energiát tudok megspórolni azzal, ha nem kell készülődnöm? Energiatakarékos üzemmód. Pedig nem rossz dolog valaki hasonló lustával együtt csinálni a semmit. Le van becsülve a semmi, a lustaság, az érdektelenség és a közös merengés.

Nem igazán értem néha a szüleimet. Ülök a szobámban, öcsém alszik, kicsivel hangosabban felnevetek, erre anya a ház másik végéből elkiálltja magát: - SEN!
Na akkor melyik volt a hangosabb? Mire ébred fel könnyebben a testvérem?
A felnőtt logika pont olyan, mint a női logika. Senki nem tudja honnan jött, hogy hová tart, csak annyit lehet tudni, hogy semmi értelme nincs. - És mára nincs több okos, tömör definíció, mert a végén túl okos leszek, és akkor a családom már biztos nem fog tudni mit kezdeni velem. Szegényeket állandóan rossznak állítom be itt. Ettől úgy érzem szörnyeteg vagyok. Here be monsters again... ~ 
Higyjétek el nekem ők hősök. Szinte már röhögve elviselik a hóbortjaimat.