Azaz utoljára hagyom, hogy a nosztalgia elöntsön a majdnem egy évvel ezelőtti önmagam maradványai miatt. Nem mondom, hogy nem tagadnám le. De ha elég sokáig mantrázom, akkor azt tudom mondani, hogy már nem számít. A múltal már nagyon felesleges foglalkozni, úgyhogy inkább pironkodva próbálom elolvasni, amit akkoriban alkottam, és nem azonnal a kis ikszre nyomni. Igen nehéz megállni, teszem hozzá.

Ajánlom ezt a bejegyzést annak, aki azóta már egy -hogy merőben vagy csak egy kissé- más engem ismert meg. Ű
Remélem annyira nem veszi el a kedved.

Jelentem nem veszítettem el önmagam. Ezt szajkózzák a reál órákon is: semmi se vész el, csak minden átalakul. Hát itt vagyok.
Kísérletet teszek arra, hogy elhitessem nem vagyok pszichopata. Bevallom járok pszichológushoz, rám szakadt az utóbbi hónapokban az ég is, aztán mégis heverészem csak kényelmesen. Holnap szünet, előre élvezem, hogy aludhatok, ameddig tetszik. De az boldogabbá tesz, hogy ezekben a pici dolgokban is látok jót. Egyensúlyban vagyok, ami ritka, mert aki tudja merre hány méter velem manapság (Dóra néni, tetszik ezt olvasni? téged, kedves Legenda, tudom, hogy olvasod), az lehet nem pont ezt használná rám. De teher alatt nő a pálma, és bár én egy centit nem nőttem két éve, valami más mércében talán magasabb vagyok már. Vagy csak szeretném magam annak képzelni.

Kicsit kellemetlen azért annyi idő után írni. Félek visszaszokok a blogolásra, pedig értelme sok nem volt. Így utólag lehet fejet csapkodni a falba maximum, de ezért kár volt. Abban reménykedem, hogyha évente egyszer írok egy bejegyzést egyszer majd csak itt lesz előttem: mit változtam és hova. Elméleti síkon remélem, hogy pozitív, felfelé ívelő mércét fog mutatni.

És most fogytam ki a szavakból. Pedig nem is használtam a szeretett idegenszavaimat. A mániám már az egeket csapkodja, csak nem tudom mire fogok vele menni, a visszás urizást nehezen tolerálják a mostani köreimben.
Megint köszönök. Ez csak egy mikroébredés volt, folytatódik az álom. Mély lesz és csendes, amilyen egy évvel ezelőtt volt.