Itt vagyok. Igazából mégsem, és mégis. Anyagi értelemben itt ülök a gép előtt és pötyögök, egyébként meg bárhol vagyok. Ott vagyok mindenhol. Ahol az ég és a föld összeér, ahol a nap utolsó fénynyalábjai kihunynak, ahol két szerető egybeforr, ahol meggyilkoltak és ahol születtek, ahol nevetnek és gyötrődnek, lázálmok vörösében, haláli futamokban, az utolsó próbákon, az alkonyban elhulló madarakban, ott ahol senki és mindenki, ahol minden és semmi, ahol megcsillan a fény, és ahol kihuny, az utolsó szavakban, gyenge próbálkozások, vereségek és győzelmek között imbolyogva, zajban és csendben, ahol a háború és nyomor, minden levegővételben, a szemekben és szívdobbanásokban, és ott, veled. Te és én.
Atomjaimra vagyok zuhanva, és ezek az apró darabkák a széllel táncolnak most is. Ott vagyok mindenhol, ahol lenni akarok és ahol nem. Most, tegnap, holnap. Ugyanaz, mert így nincs idő. Elveszti értelmét minden, ez is és az is. Nem kellenek már napok, nem kellenek szavak, se írás, semmi. Csak te és én ott, ahol megszületett és ahol eltűnt.
Halottá fognak nyilvánítani. Örökre. Az, aki most vagyok, el fog veszni, valahol. És csatlakozni fog a többi eltűnt személyhez, és el fogják felejteni. Mert jön másik. Mert a világegyetem ilyen, ha valamit elvesz, akkor ad is. Amikor megfoszt önmagamtól, akkor ad egy másik személyt. Egyensúly van, így kell ennek lennie. De akkor miért kapaszkodom tíz körömmel ahhoz, aki most vagyok?