Fáradt vagyok. És hiányzik valami, ami fontos lenne most. Nem tudom miért és nem tudom mi, de kellene, és ez a hiány, ez a megfogalmazhatatlan üresség, ez fáj. Fogtömés. Szívtömés. Lehet egy ilyen lyukat betömni? Talán csak szűkíteni lehet. Szerintem a boldog emberekben is ott van egy lyuk. Nem is, mindenkiben. Mert így vagyunk összerakva. Mert kapzsik vagyunk. 

 

Jajajajaj. Fantasztikus mennyiségű "jaj"-t tudok egy levegővel kipréselni magamból. Ez azért érdekes, mert soha nem jajogtam, de most komolyan: aki amit tud, azt csinálja, csiszolja. Mivel tudok jajjogni, sirató asszony leszek. Mert az olyan testhez álló munka.

Amúgy épp az előbb sírtam. Ez nem új dolog, hetente háromszor szoktam kiríni a lelkem. Vagy többször. De most már olyan rég lepték el könnyek a szemem, hogy az már nem is igaz. Amúgy nem fogom részletezni, elvették tőlem a kedvenc hobbim. Azt a hobbit, ami életben tartott napról napra. És már most kong a bensőm az ürességtől.

Írtam egy öt oldalas angol TZ-t. Én ugye kezdő csoportban leledzem. A haladók az 1-4-es TZ-t két lapban kapták és nagyon egyszerű volt. Mi öt oldalt szenvedtünk. A gyakorlást a haladók se tudták megcsinálni. Na, ismét nagy mennyiségű pont számmal fog agyon verni az élet.Miért mindig ő győz?

Ma nem fájt a fejem. Úgy érzem győzelemmel tudom zárni a napot.

Édesanyám nem érti meg, hogy nem akarok elmenni a holnapi testvér osztály buliba. Nem érdekel, kiviszem az ellenőrzőm, és beleíratom, hogy családi okok miatt nem megyek el. Kész. Mi az, hogy nekünk ez kötelező. Röhög a vakbelem. Pont a gimi legaljabb osztálya a mi testvérosztályunk. Majd biztos ott fogok parédázni. Persze, elsősorban.

Steve. Még midnig fáj érte a szívem. Furcsa, nem? Nincs Wiink, soha az életben nem fogok Darkside Chronicles-ni. Pedig abban ott van Steve. Tejóég. Fanatikus vagyok, ez most már biztos. Nem baj, vállalom. Mást nem is nagyon tehetnék.

Istenem,még mindig ideges vagyok amiatt, hogy így este tízkor így elcseszik egyesek a kedvem, hogy elszakítanak tőlem valami fontosat. Nagoyn mérges vagyok. Kurvaélet. Csak így nőiesen.

Már megint itt vagyok. Nem tudom, hogy miért. És tudjátok mi van megint? A semmi, erőteljesen.

Egyébként jól vagyok, csak mégsem. Vannak jó pillanatok és rosszak. Mindig így van, nem? Mármint, ez szar. Én úgy érzem, hogy érdekes vagyok, hogy különlegesek az érzéseim. Úgy gondolom, hogy van bennem valami más, és akkor beszélgetek ismerősökkel, barátokkal és mi lesz? Mondok valamit, valami számomra fontosat, és akkor jön az a két szó, ami miatt legszívesebben magamba döfném a nagykést: "Én is!" Először jó volt, hogy nem vagyok furcsa. Na, most már nem. Én én vagyok! És én csak és kizárólag én akarok lenni! Nem akarok osztozni magamon másokkal! Igen, önző vagyok. Nagyon. Mindent magamnak akarok, amit csak lehet, amire szükségem van. Fogadjunk ezzel is kis millióan vannak a világon.

Jesszumária.

Fáj a fejem. Sokat, erősen. Reméljük, agydaganatom van, vagy agyhártyagyulladás. Vagy valami. Nyár óta szenvedek. Mikor fogok beleőrülni? A kezdő stádiumban téblábolok már szerintem. Jó eséllyel szét fog robbani az agyam. Még szerencse, hogy a család 90%-a rákban halt meg. Enyhén örökletes, a génjeimben van.
Fantasztikus esélyekkel lépek fel az élettel szemben.

Amúgy szeretem a Resident Evilt. Nem a filmet, a játékot. A kedvencem a Code: Veronica X. És, Istenem, Steve. Steve Burnside. Először kiröhögtem őt. Sokszor, mert nyomorultul viselkedett. De megszerettem őt, és amikor meghalt... Tényleg kisírtam érte a szívem. Olyan tisztán szerette Clairet. És szerintem ez gyönyörű. Még ha nem is igaz. Még ha ez csak egy játék. Még egy horror játékba is kell egy kis szirup. Hogy mindenki lelkét megszorongassa. 

I'm glad that I met you... I... I love you... Claire... — Steve's last words.

Amúgy fantasztikus dolog ez a blog. Már el is felejtettem, hogy a macskák szétszaggatak egy madarat. Most megint látom magam előtt a véres toll csomókat. Erről pedig a megnyúzott, kibelezett nyúl jut eszembe, amit a macskáink loptak a vadászoktól. Milyen aranyos nyuszi lehetett. És mi maradt belőle? Egy rózsaszín izomköteg, amiből úgy közép tájon ragacsos, vékony csíkok lógtak kis és gabalyodttak össze.
Emlékek... Jó, hogy vagytok.

Tényleg nem vagyok érdemes az emberek bizalmára. Pontosítok: a szüleimére. Olyan elcseszett vagyok. Egy genetikai korcs, ahogy a testvérem mondaná. Istenem, lélegzek.

Behunyom a szemem, a fejemben történetek, ki nem mondott szavak visszhangja és érzem a vérem lüktetését. Hova kábultam már megint?

Olyan zavaros minden. Csak néhyán kétségbe ejtő pont van. Például az önutálat vagy a fájdalom. Az ég még mindig kék, a fü még midnig zöld, a gravitáció még mindig mindent a földön tart. Tényleg csak én változtam meg ennyire? Ennyire elvesztettem volna az uralmam önmagam formálásában? Mi alapján cselekszem? Józan ész nincs, az érzések másodpercenként változnak, van hogy eltűnnek. Akkor mi? Mi miatt lépek tovább? Mi ösztönöz? A totális megsemmisülés? Az idő lökdös maga előtt?

A macskák széttéptek egy galambot. És vajon engem mikor fognak szétszakítani? És melyik kannibál fog felzabálni?

Említettem már, hogy igen nagy érdeklődéssel olvasom a sorozatgyilkosok életrajzait? Milyen beteges, amorf emberek ezek. És esküszöm, a legérdekesebb egyének. Azért persze a "kedvenc" -már ha itt beszélhetünk ilyesmiről- Jeffrey Dahmer. Homoszexuális, sorozatgyilkos, nekrofil, kannibál és a sátánizmus is izgatta. 1994. november 28-án az egyik börtöntársa halálra verte. Pedig Jeff megkeresztelkedett. A börtönben. Jeff, Jeff, Jeff... Én biztos eltársálogtam volna. Az interjúk szreint értelmes ember volt. Csak egy picit defektes.

... hogy valaha az èletben telòròl fogok ide pötyögni. Milyen furcsa, hogy most èpp ezt teszem...

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |